Minden kezdet nehéz vagy csak nehéz lesz?

Azt mondják minden ember sorsa meg van írva. Mindenki kap egy terhet, egy keresztet. Családi problémák, gyerekkori trauma, személyiségzavar vagy bármi más. Vannak akik saját keresztjeik ellenére segítenek neked a problémáidban és te is viszonozd ezt a gesztust. Ők válnak a barátiddá, szerelmeddé, számodra fontos személyekké. Mit tennél meg azért, hogy megőrizd ezeket a kötelékeket? 

Prológus 

 Gyorsan rohantam végig a folyosón a kezemben szorongatva a papírt. A sarkam hangosan kopogott minden lépésemnél. Öreg fapadló volt már, de a felújításoknak hála visszanyerte tökéletes állapotát. 

 Nagy lendülettel kihúztam az egyik ajtót, és beléptem a sötét szobába. Az a néhány ember aki bent volt visszafogott meghajlással üdvözölt, kivéve az apámat aki éppen a szakéjával volt elfoglalva. Az egyik szolga becsukta utánam az ajtót. 

  - Megkaptam az ösztöndíjat! -mutattam fel a papírt. Az apám felnézett és ráhunyorgott a nyomtatott betűkre. 

 - Mégis hova? - kortyolt egyet. Egy pillanatra bosszússá vállt az arcom, de gyorsan elfojtottam ezt az érzést. 

 - Amiről múlt héten beszéltem. Mivel az én tanulmányi átlagom a legjobb az iskolában az igazgató adott egy ösztöndíjat egy híres amerikai gimnáziumba. 

 - Lányom... Nem hiszem, hogy el kéne ezt fogadnod. Még csak tizenhat éves vagy. Egyébként is miért éppen a második gimnáziumi éved elején kaptad meg ezt a lehetőséget? Ez gyanús. 

 - Rengeteget fáradoztam rajta, hogy letegyem a nyelvvizsgámat. Megértem, hogy nem szívesen engedsz el, de ez nagy lehetőség számomra - apám ismét belekortyolt az italába. 

 - Drágám, ne légy olyan merev - jelent meg anyám a szoba egyik sötét szegletéből. Mindig is páratlan tehetsége volt a rejtőződésben.  - Tud vigyázni magára. Biztosan szívesen intézni az ügyeidet Amerikában, nincs igazam, Nezumi? - rám nézett a halvány, ám barátságos mosolyával. Bólintottam. 

 - Természetesen - feleltem, vigyázva arra nehogy túl kivehető legyen a hangomból az izgalom. Az apám kiitta az összes szakét, lerakta a poharat az asztalra majd felsóhajtott. 

 - Legyen - elmosolyodtam. - De előre figyelmeztetlek rajtad tartom a szememet és ha bármi olyan történik akkor azonnal vissza jössz, és kétszer annyi feladatod lesz a családi ügyekben. Értve? 

 - Igen. 

 A repülőgépen ültem, kifelé néztem az ablakon. Alattunk csak a felhők hömpölygő szőnyege látszott. Mellettem egy harmincas éveiben járó japán férfi ült aki belefeledkezett abba a nagy halom papírba amit a kezében tartott. Néha-néha motyogott valamit az áfáról, és a cég bevételének rohamos csökkenésről. 

 Előhalásztam a zsebemből a személyimet. A kép ami rajta van olyan benyomást kelt rólam, mintha gengszter lennék. Ez persze így van, de akkor is kellemetlenül érint. Világ életemben büszke voltam arra, hogy yakuza lehetek. Nagy szerencsém van. A japán maffia, vagyis a yakuza csak férfiakból áll. Nők nem csatlakozhatnak. Ezt a szabályt csak két kivétel szegi meg. Az egyik a vezér felesége, a másik pedig a lánya. 

A szüleim már a születésem előtt eldöntötték, legyek fiú, vagy lány tagja leszek a yakuzának, és megöröklöm majd azt. Így hát én vagyok a Hirohito maffia család várományosa, Hirohito Nezumi. 

 Sóhajtottam, majd visszacsúsztattam a zsebembe a kártyát. Egy női hang szólalt meg gépiesen tagolva a szavakat. 

  - Hamarosan megérkezünk. Kérjük, készülődjenek a leszállásra. Ismétlem. Hamarosan megérkezünk. Kérjük, készülődjenek a leszállásra. Köszönöm. 

 A bejelentést követően kisebb hangzavar keletkezett mögöttem. Hátra fordultam, hogy szemügyre vegyem mi történik. Két huszonéves lány kezdett problémázni valamin, és próbálták meggyőzni a másikat a saját igazukról. Amikor észrevették a többi utas haragos tekintettét szégyenkezve sütötték le a szemüket. 
  - Felháborító - szólalt meg mellettem a  szemüveges férfi aki éppen az aktatáskájába gyömöszölte az imént olvasgatott lapokat.. A tekintetemet ismét a felhők irányába fordítottam. 

 Nem voltak nagy elvárásim ezzel a gimnáziummal szemben. Egyszerűen csak ki akartam szabadulni egy kicsit a mókuskerékből. Már óvodás korom óta megtartották irányomba a távolságot. Lehet, hogy velem van a baj. Bár szerintem nagyobb esélye van annak, hogy az apám megvető pillantásai, és fenyegetőzései nem vettetek valami jó fényt rám. Emlékszem, még az általános iskola első napján sírva mentem haza. Ellógtam az aznapi edzésemről, és kihagytam az étkezéseket is. Senkinek nem mondtam el mi a bajom. Másnap, az apám velem jött az iskolába, és mindenkit elrettent amikor elmesélte, hogy telik egy napja, mint yakuza vezér. Biztosan félreértett valami hiszen az én problémám nem az iskola volt, hanem az, hogy hazafelé elvesztettem az aznap kapott házi feladatott, nem beszélve a szüleimnek készített rajzról amin éppen családi programként verjük meg aki tartozott apámnak. Végül nem mondtam el, mert csak még több bajt okozott volna, ha következő nap visszamegy, és magyarázkodni kezd. Nem mintha ő ilyen ember lenne, de gyerekkoromban még voltak ilyen hiú ábrándjaim. 

    - Megérkeztünk -szólalt meg ismét a gépies női hang. - Köszönjük,  hogy ezt a járatot választották. Mindenkinek kellemes időtöltés kívánunk. 

Halk moraj keletkezett ahogy az emberek lassan kezdtek kitódulni. Megfogtam a táskámat és én is leszálltam.  A reptereken rendszerint nagy a tömeg. Eddig akárhányszor jártam is ott mindig alig kaptam levegőt az emberek forgatagában. Na jó talán ez enyhe túlzás.

A futószalagon megpillantottam a bőröndömet és gyorsan leemeltem róla. A többi cuccomat postán feladtuk már előbb, hogy megérkezzenek miére én is ideérek.

Amerikának teljesen más a hangulata, mint szülőhazámnak. Amint kiléptem az épületből megpillantottam egy gyors éttermet. Két szőke lány sétált el mellettem kihívó szerelésben. Beleborzongtam a látványba. Borzalmas.

Elővettem a táskámból egy fecnit amire a térképet rajzoltam. Elindultam a berajzolt irányba. Ügyetlenül néztem jó helyen járok-e vagy beleveszek a nagyvárosba. Amikor elsétált mellettem egy fiú aki nagyban telefonált, a bájgúnár hangjától kirázott a hideg. Olyan nyálasan még nem hallottam embert beszélni. Viszont eszembe juttatta, hogy nekem sem ártana jeleznem az érkezésem. Gyorsan kivettem telefonom a zsebem melyéből majd bekapcsoltam. Kikerestem az anyámat és bepötyögtem a "Megérkeztem." mondatot.

Cikázva a emberek, állatok és oszlopok között közben a papírt figyelve, hogy el ne tévedjek egy átlagos embernek nehéz feladat lett volna de most az egyszer hálás volt a bácsikámnak amiért minden egyes nap addig edzett velem amíg élet és halál között nem éreztem magamat.

    - Biztosan ez az. -Mondtam halkan, hogy csak én halljam s megálltam egy hatalmas kapuban. Tökéletesen úgy nézett ki, mint a képen ám élőben valahogy szemkápráztatóbb volt. Egy hölgy állt a kapu túloldalán és gyorsan ki is tárta nekem azt.

  - Biztosan te vagy Nezumi! A szüleid mondták, hogy megérkeztél - bólintottam. - Én leszek az osztályfőnököd, a nevem Harris Dayle. Neked csak Mrs. Harris.

    - Értem. Örülök a találkozásnak Mrs. Harris. -Lágyan meghajoltam ahogy azt a japán illem diktálja, és ami már ösztönössé vált számomra.

 - Nem kell ennyire merevnek lenni. Gyere elkísérlek a kollégiumba - követtem leendő osztályfőnökömet át az udvaron, közben néhány épülethez megjegyzést fűzött. Végül megérkeztünk egy a többihez hasonlóan előkelő épülethez aminek ajtaján egy "A" betű díszelgett. A kezébe varázsolt egy kulcsot azután kinyitotta a bejáratot. Beléptünk majd a kezembe nyomta a kulcsot.

   - Maga az épület nem mindig van bezárva de néha előfordul. Ez itt a földszint. Itt található a konyha, -mutatott egy ajtóra amin egy kissé megdőlve lógott a "konyha" felirat. Megigazította majd oda állt a másikhoz. - az étkező, - ismét odébb lépett, - a mosókonyha, - nagy lendülettel fordult a másik ajtóhoz,- az illem helyiség - az utolsóhoz lépett -és a fürdőszoba. Mint látod a fürdőszobából kettő van, hogy mindenki tudjon zuhanyozni. - Bólintottam és még egy kulcsot nyomott a kezembe. - Ezzel tudod majd kinyitni őket.  Mindegyiket ez nyitja. Van itt még neked valami. - Elkezdte átnézni a zsebeit. Végül is előkerült egy kis arany színű kulcs amibe a hetvenhetes szám volt gravírozva. - Ez a szobakulcsod. A második emeleten van. A csomagjaidat már beraktuk. Egyébként ha valakinek postán érkezik valamije az ide lesz rakva. - Tette rá a kezét egy pultra.  Szerencsédre nem sokan laknak ebben a kollégiumi szárnyban, itt lakik az egész osztályod és még néhány diák. Nekem most sietnem kell te költözködj csak be. - Kisietett az épületből.

Én felsétáltam a lépcsőkön. Ez első emeleten ajtók sokasága volt. Némelyikből hangok is szűrődtek ki. Nevetés, kiabálás, zene. Hol éppen mi. Fel mentem a második emeletre és buzgón néztem a szobákat. Innen is kiszűrődtek hangok.

Végül megtaláltam a hetvenhetes szobát. A szembe található ajtó mögül hangos nevetés és sikítás egyvelege hallatszott ki, mind ez két kamaszlány hangjának keveredéséből.

    - Inkább nem mondok semmit - jegyeztem meg magamnak és elfordítottam a kulcsot a zárba. Beléptem s becsuktam magam után. A szoba nem volt túl nagy. Volt benne egy ágy, szekrény, a szekrény egyik ajtaján egy tükör. Volt a falon polc amit már ki is néztem a regényeimnek. A halványbarna szekrény mellett egy íróasztal. Az ablakon sütött be a napfény. Bézs színű falak, sötétkék sötétítő függöny és színes rombusz mintás takaró huzat. Az ágyamon pihentek a csomagjaim. Ez a szoba olyan szinten volt sivár és felszínes,  hogy képtelen lettem volna a szobámnak hívni. Szívesebben adtam volna neki a "senki szobája" elnevezést.

Nem bírtam ezt a légkört ezért gyorsan neki is akartam állni a lakhelyem személyre szabásának. Először is elővettem a ruháim egy részét ami a bőröndömben volt majd beraktam a szekrénybe. A táskámat az íróasztalra tettem és leültem az ágyra. Óvatosan kinyitottam az egyik csomagot. Még néhány ruha, fénykép és önvédelmi fegyver volt benne. A fegyvereket elrejtettem a szoba zegzugaiban, a ruhákat a helyére, a képeket pedig ízlésesen szétszórtam a szobában. A következő doboz a könyveimet tartalmazta amit a polcra raktam. Az anyám aki mindig fel van készülve a legváratlanabb helyzetekre a következő kisebb méretű ám annál sokkal nehezebb csomagot küldte nekem önszántából a megkérdezésem nélkül. Ilyesmikkel, mint a tartalék fogkefe, vázlatfüzet, súlyzók, sötétítő függöny és még néhány csecsebecse. Kivételesen örültem a fekete függönynek amit gyorsan oda is raktam a kék mellé. Vannak napok amikor a napfény egyetlen kis sugarát sem akarom a közelemben tudni. Már csak egy doboz volt az ágyon. Azt nem a családom küldte hanem az iskola, mégpedig a tankönyveimet tartalmazta. Kibontottam de pontosabban nem vettem szemügyre őket csak bedobtam a fiókba. A könyvek közül kiesett egy papír. Az nem más volt mint az órarendem mellette pedig egy térkép, hogy hol van az osztályterem. Leraktam az íróasztal tetejére és kivettem a táskámból a tabletemet és a rajzvázlataimat. Volt ott még pár dolog de nem volt kedvem előpakolni őket. Ezeket sem akartam igazából de az asztalom egyszerűen túl üres volt és ezek akadtak a kezembe.

 Megnéztem a gurulós széket. Műbőrből készült, magas támlás és elég puhának is tűnt szóval a célnak tökéletes volt. Ledőltem az ágyra és csak akkor vettem észre a szőnyeget. Szürkésbarna árnyalata volt. Furcsálltam,  hogy eddig figyelmen kívül hagytam. Bele temettem az arcomat az idegen szagú ágyneműben és a holnapon kezdtem gondolkodni. A szemeim egyre nehezebbek lettek s szép lassan álomba merültem.

 Különös egy álom volt annyi szent. Idegenekkel beszélgettem akiket az álmomban nagyon jól ismertem. Szüntelenül ajánlgattam nekik, hogy menjünk el síelni de ők figyelembe se vették. A döntés végül az lett, hogy hegyet fogunk mászni de rosszul lettem a hegy aljánál.  Mielőtt odajött volna hozzám az idegen tömeg felébredtem a telefonom ébresztésére. Kikászálódtam az ágyból és kikapcsoltam a zajt. Nyújtóztam egyet.

- Az új életem ma veszi kezdetét.