Kutatni az igazságot...

Dave' megragadta a kezemet. Gyors léptekkel húzott maga mögött át az emberek között. Csupán egy pillanatra láttam az arcát. Olyan volt akár egy kisfiú akit éppen akkor érnek tetten valami rosszaság miatt. Azután már csak a hátát nézhettem, széles válla majdnem szemmagasságba volt.

A szorításában volt erő ugyan de egyszer sem éreztem, hogy minimális fájdalmat is akarna okozni. Egyszerűen biztosra akart menni, hogy ott maradok. Bement egy, két épület közötti zsákutcába.

    - Itt jó lesz. - Megállt, elengedett s csak ezután mutatta meg megint az arcát. Komoly. Az eddig látott arcai a boldogság legtöbb árnyalatán csillogott. Ritka dolog ilyennek látni hacsak nem fontos dologról van szó. - Erik mondott neked valami? - Teljesen másra számítottam. Hogy, hogyan a fenébe is kapcsolódik ez a dolog hozzá elsőre nem jutott el az agyamig. Aztán eszembe jutott az a minapi naplemente.

    - Nem. Saját gondolataim miatt kérdeztelek meg. - Én is komoly voltam. Valamiért de ja' vu-m lett. - De ezek szerint helyes volt a megérzésem. - Összepréselte fakó ajkai s lesütötte a szemét.

    - Igazából még nem akartam elmondani neked. - Szótlanul álltunk egymással szemben.  Végig pásztáztam arcvonásait. A vállán egy kevés hajszál pihent amit még a fodrász felejthetett ott. Kinyitotta barna szemeit majd jobbra s barra nézett. Grimaszolt, mint aki nem tudja mit mondjon. - Igazából az alvilághoz, mint olyan nincs közöm. Szóval, hogy is mondjam... Pont az ellentéte. - Az egyik szemöldököm akaratlanul felhúzódott. Gyerekkori rossz szokásom, hogy utánozni akartam Wakabe-t. Ő a család  egyik legfurcsább tagja. Gimnazista korában összebarátkozott a bácsikámmal aki pedig belevonta ebbe az egészbe. Legalábbis ezt mondják bár én kétlem, hogy annak az embernek akit én ismerek valaha is lennének barátai, főleg nem olyanok, mint Wakabe. Komoly és tanult ember. Minden stratégia lépésben apám hozzá -is - fordul. Kissé cinikus nem beszélve arról, hogy a dohányzás végett az arca tíz évvel idősebbnek mutatja. Tetsu szerint ettől bölcsebbnek látszik. Szerintem meg csak öregnek. Mégis volt valami ebben a fickóba ami magával ragadta az embereket. Inkább tűnt követő mintsem vezető típusnak de gyakran került a társaság középpontjába. S amilyen gyorsan csak lehetett menekül is onnan. Engem a furcsa szemöldök húzkodás érdekelt. Csupán az egyiket mozgatta azt viszont nagyon. Próbáltam ellesni a technikáját. Végül csak minimálisan sikeredett ám esélyem se volt húsz évnyi maffia életben kitanult szemöldök húzkodás ötévesen kitanulni. Így ezt elkönyveltem sikernek.

    - Ezt hogy érted? - kérdeztem. Volt ugyan egy sejtésem de eszembe jutott apám gyakran emlegetett mondása. Az idióta beszél, az okos megállapít a bölcs viszont csendben maradt. Minél többször mondta és én minél idősebb lettem annál több értelme lett.

    - Az apám George Allen. A rendőr főkapitányság feje. - Talált süllyedt. Megérte annyit hallgatnom Wakabe szövegeléseit. - De ez önmagában nem sokat jelentene. Azt akarja, hogy én legyek az utódja. - Ez meglepett. Nem számítottam arra, hogy őt is bele akarják rángatni a családi dolgokba.

    - Miért téged? - Értetlenkedtem. - Azt mondtad van egy bátyád nem? Akkor, mint első szülött őt kéne belevonni ebbe, nem? - Elsötétedtek a szemei. Talán érzékeny pontra tapintottam? Mosolyogni akart több- kevesebb sikerrel.

    - Buta lány. - A fejemre tette a kezét. Haragos pillantásom láttán el is vette azt. - Meséltem nem emlékszel? A bátyám jogász. A szüleim szemében ő a tökéletes gyerek aki egy nap nagy dolgokat vihet végbe. én pedig egy romhalmaz vagyok. Egy lecseszett kis genny. Mivel szerintük semmire sem viszem majd az apám "megszánt" engem azzal, hogy a nyomdokaiba léphetek. Az én véleményem pedig kurvára nem fontos.- Idegesnek tűnt. Helyesbítek. Ideges volt. A hangja minden rezzenése arról árulkodott, hogy utálja ezt az egészet.

    - Jól áll a káromkodás. - Mosolyogtam rá. Magam sem tudtam miért mondom ezt egyszerűen így gondoltam és jól esett kimondani. Megdöbbent utána pedig elvigyorodott.

    - Ha már ezt mind megosztottam veled elmesélem az egyetlen jó dolgot ami az apám hülyesége miatt történt velem. - Bólintottam. - Tizenkettő voltam. A suliban szünet volt nekem meg tanuló idő végett bent kellett rohadnom egy harminc éves fráterrel az őrsön. Azt hittem fogom a pisztolyát és fejbe lövöm magam. Dög unalom volt az egész. Aztán valamiért két másik tiszt behozott egy gyereket. Olyan nyolc-kilenc évesnek saccoltam. Azt, hogy miért idehozták furcsálltam de igazából még mindig olyan monoton volt az ottlét, hogy inkább leszartam az egészet. Talán fél óra múlva meg jelent egy srác. Velem egy idős talpig feketébe. Kifejezéstelen arccal egy rakat pénzt adott nekünk, hogy kivigye az általa kis dögnek nevezett vakarcsot. Amit kilépett a cellából úgy megpofozta, hogy majdnem elesett. keresztbe fonta a karjait majd magyarázni kezdett. Még emlékszem. "Nem megmondtam, hogy ülj el a seggeden? Nem akarom rád költeni a zsebpénzem te kis nyomoronc!" Olyan volt mintha egy öregasszony osztaná ki a tojáslopó gyereket. - Legyintett a levegőben. Elmosolyodtam. - Erre a gyerek felkelt majd teli torokól kiabálni kezdett vele. Valami olyasmi volt, hogy: " Te csak ne mondd meg mit csináljak! Emózós kis szarcsimbók! Olyan vagy, mint egy hulla! Szinte éreztem a levegőbe, hogy ezt nem ússza meg. Akkorát könyökölt az arcába, hogy még egy elefánt is kiterült volna. Oké, lehet túlzok de a lényeg, hogy durva volt! Ekkor már nem bírtam tovább és a hasamat fogva röhögni kezdtem. "Ez full olyan, mint egy stand-up-camedy" Attól a naptól kezdve szinte minden nap eljöttek de egy héten egyszer minimum. Az alaphelyzet mindig ugyan a volt csak a párbeszéd lett durvább. Akkor is a legkomolyabb az egészbe az volt, hogy az a vénség meg közbe csak olvasta a béna sport újságait.

    - Szóval ez lenne az álompár története. Egy kicsit különcös de azért jópofa. - Rámosolyogtam ő pedig viszonozta. - Öt éve ismeritek egymást?

    - Pontosan. Ez idő alatt sok baromságra volt időnk. A tizennégy éves heppünk az volt, hogy bezártuk az öccsét a cellába egy méterrel elé a kulcsot, beraktunk mellé néhány dolgot amik segíthetnek, rágó meg ilyesmi, hogy azért kihívás legyen és oldja meg a kijutást. - Úgy nevetett rajta, mintha élete poénja lenne. Bár így elképezve elég viccesnek tűnt. Gondolom a valóságba is az lehetett.

Az a rossz a kollégista életbe, hogy mindent meg kell osztani másokkal. Egyedül az a kis egérlyuk a saját helyed amit ők szobának neveznek. El sem merem képzelni, hogy mit csinálnak ott ahol én is élek. Még mindig furcsállom ennek az országnak a szokásait. Amerika szlogenje témában már két ötlet is az eszembe jutott álmatlan éjszakáimon. Az első Amerika minden sarkon étterem vagy örömlány. A második pedig Az ország ahol az álmok és a marhahús szuper-size méretűek. 

Még egyszer belenéztem a tükörbe mielőtt kiléptem volna a fürdőből. Fekete hajam már kibomlott a zuhanyzáshoz készített kontyból így copffá alakítottam. Világos bőrömmel úgy néztem ki akár egy kísértet. A törölközőmet kiterítettem a többi mellé. Amy megnyugtatott az első vagy talán második napomon, hogy lehet rémes az osztály de tiszteletben tartják egymás cuccait. Neki egyetlen tolla veszett el egy év alatt. Nem sokkal később Mira megsúgta, hogy nála van csak kíváncsi mikor jut végre eszébe annak az idézem szerencsétlennek, hogy kölcsönadta.

Megigazítottam szürke pizsamámat majd kiléptem. Megdöbbenve láttam, hogy Erik a földön ül az ajtó mellett, hátát a falnak támasztva. Egymásra néztünk s ő lassan feltápászkodott.

    - Hát te? - Kérdeztem. Haragosan a másik fürdő felé nézett. Néhány nevető hang szűrődött ki onnan.

    - Dia és barátnői sminkelik magukat meg mi egy más. - Láttam rajta, hogy legszívesebben bemenne és megverné őket. Őszintén nem is akarnám hátráltatni benne sőt mi több, talán segítenék is. Elindult be nekem pedig eszembe jutott a fecni.

    - Egy pillanat! - Ez volt az első megállító mondat ami eszembe jutott. Megfordult. Elővettem a cetlit majd felé nyújtottam. Csalódtam magamban, hogy még mindig nem tudom megjegyezni az írót vagy legalább a könyv címét. - Ms. Rose azt mondta te vetted ki nem olyan rég és el szeretném kérni. - Nézte egy pillanatig. Biztosra vettem, hogy a könyvet felismerte. A betűt nem ismerte.

    - Persze. - Ismét engem nézett. - Érdekesebbnek tűnt a könyv, mint amilyen. Fél óra múlva jó lesz? - Elmosolyodtam. Bólintottam majd ő bement s becsukta maga után az ajtót.

Én is elindultam fel a szobámba. Őszintén egy kicsit - nagyon - kíváncsi lettem milyen is lehet Erik szobája. Az enyém még mindig Senki szobája és szerintem az is marad. Amint felértem megláttam Amy-t ahogy melegítőben sétál előttem. Háromszor szólítottam mire hátranézett. Az arca piros volt, nehezen vette a levegőt, a homlokáról pedig folyt az izzadság.

    - Hát veled meg mi történt? - Kérdeztem. Letörölte magáról a verejtéket.

    - Futottam. De ez az három kör is sok volt. - Levegőért kapkodott a mondatok között. - Most viszont hazamegyek és a hobbimat fogom űzni. Majd talán megmutatom. - mielőtt bármit is mondhattam volna szinte új erőre kapott. - Mond csak! Futás közbe jutott eszembe. Öltél már? - Érzékenyen érintett a kérdés. Ettől mindig olyan érzésem lett akárcsak egy elítéltnek a vádlottak padján. Egy kicsivel az ajkaim elé tettem a mutató ujjamat.

    - Titok. - Mondtam lassan a végén pedig kacsintottam egyet. A lány szája elé kapta a kezét.

    - Te most kikezdtél velem? - Kiábrándultan néztem rá majd elővettem a kulcsot a zsebemből.

    - Viszlát holnap. -Intett én pedig bementem. A megszokott vörös tincsek terültek szét a párnáimon. Letettem a cuccaimat a székre majd odaálltam az ágy mellé. Be volt ugyan csukva a szeme de tudtam, hogy ébren van.  Akarva akaratlanul mosolyogni kezdtem. Csípőre tettem a kezemet majd vártam mikor néz rám. Nem kellett sokat állnom ott. Egy perc sem volt mire kinyílt a zöld szempár.

    - Meg sem lepődöm, Katherine. - Felült. A kusza vörös fürtök összevissza álltak. Az asztalomhoz léptem majd elővettem az egyik füzetemet. Hogy miért? Csak.

    - Na végre, Nezumi! Ez az egész hely olyan szinten unalmas! - Visszafordultam hozzá. A karjaim keresztbe voltak fonva. - Nem azt várom, hogy szórakoztass. - Ismét olvasott a gondolataimban. - Sikerült kivenned a könyvet? -témát váltott. Megráztam fejemet.

    - Nemsokára megyek érte Erikhez. - Tudom. Amióta csak ismerem mindig ez a mondat tükröződött a szemében. Olyan gondolatokat láttam megcsillanni abban a két smaragdzöld gyöngyben aminek semmi keresnivalója sem lenne egy gyerekben. Talán meg egy felnőttében sem. Néhány öreg bölcsébe már inkább.

    - Beszélgettél végül Daviddel? - Bólintottam. - A sors fintora, hogy ők ketten barátok lettek. Két teljesen más személyiség. A rendőr és a maffiózó. Ha az egyik csaj lenne remek szerelmes történetet tudnák kovácsolni belőle. - Vissza fojtottam a nevetést. Kate a szokottnál jobb hangulatúnak látszott. Leültem mellé az ágyra a füzettel a kezemben.

    - Tessék. Az információkért cserébe. - Értetlen tekintettel elvette majd belelapozott. Pimasszá vált a tekintete. Tényleg gyerek még.

    - Ez a Hirohito maffia család fő tagjai és története? - Úgy lapozgatta, mintha egy világ megváltó dolgot tartana a kezében.

    - Igen. A hátuljára írtam néhány fegyver leírását. Ahogy észrevettem tetszenek neked az ilyesmik. - Bólogatni kezdett. Orcája kipirult. Fülig érő mosoly. Most először nézet ki tényleg tizenkét évesnek. A zsebéből elővett egy kis összegyűrt lapot. Ekkor futott végig egy harmadik szlogen az agyamon. Amerika ahol mindenki cetlivel üzen neked. Kibontottam. Számok voltak rajta össze-vissza, értelmetlenül.

    - Ez kell majd ahhoz, hogy megfejtsd a rejtvényem. Már csak a könyv és hajrá. igazából még kínozni akartalak azzal, hogy egy hétig nézetem veled az unalmas papírhalmazt ám ettől az ajándéktól még jobban megkedveltelek. - Ettől egy kicsit dühös lettem ám ahogy egy pillanatra láttam amit eltűnik a szeméből a furcsa csillogás megbékéltem. Felállt. Eltűrt egy tincset ami lényegében nem változtatott a kusza állapoton majd kiment a szobából.

Eldőltem az ágyon. Túl hosszú napnak érződött ez a mai. Mintha a reggel már egy hete lett volna. Mégis úgy érzem most már tényleg tagja vagyok ennek a csapatnap. Ugyan még nem ismerem az összes osztálytársamat sem, no meg az iskola háromnegyedét láttam csak. Mégis elégedett vagyok.

Szóval ilyen amikor egy ember átlagos? 

Leszámítva persze a maffiózókat, rendőröket, különc osztálytársakat és egy túl intelligens tizenkét évesek titkos üzeneteit. Ezeket leszámítva átlagos.

Felkeltem. Ugyan még csak húsz perc telt el de úgy sincs jobb dolgom. Igazából azt sem értem mi a fenének mentem hatkor zuhanyozni de hát lényegében teljesen mindegy. Mira elmondása szerint estefelé szinte mindenki pizsamába járkál a koliba.

Lementem a lépcsőn. Ismét megkerestem az ajtót majd neki dőltem. Messzebbről hallottam Stacey nevetését. Oly mód idegesítő, hogy kezdtem komolyan fontolóra venni, hogy megütöm. Az emberek akik irtóznak a pókoktól még nem látták ezt a lányt. Ebben a trióban minden zavart. A hangjuk, a viselkedésük, a szaguk. Az utolsó kifejezetten. Stacey meg Dia folyton fújják a rémes parfümjeiket. Velmának pedig marad a saját cigi és lábszaga - legalábbis szerintem ennek a keveréke bár olyan pusztító, hogy inkább nem akarom elemezni - vagy pedig valami rendkívül olcsó hasznavehetetlen spray-vel teszi tönkre az ózonréteget.

Vártam közben pedig hallgattam a kiabálásokat. Nem tudom mit csinálhattak de minden második mondatot egy hangos és hossza úúúú követett. Néha meghallottam a magam vagy barátaim nevét. Dave' különösen nagy népszerűségnek örvendett.

    - Mi keresel itt? - Jelent meg Erik. A pizsamája is fekete volt. - Elvittem volna neked. - Megráztam a fejemet.

    - Semmiség. Nem akarlak terhelni. - Megvonta a vállát. Előkereste a kulcsát. Lazán elfordította a zárban majd belépett. Én utána. Az egész tele volt papír lapokkal. Kották hevertek a földön, néhány a falra ragasztva. Épületek tervrajzai, könyvekből kitépett oldalak. Néhány fényképet pillantottam meg az asztalán heverni. A polcokon sorakozó komolyabbnál, komolyabb művek. Jegyzetek, újságok, minden rajzhoz szükséges eszköz.

    - Hogy találtad meg a szobámat? - Kérdezte miközben a könyves stócokat nézegette.

    - Penelople segített. Igazából nem nagyon tudom, hogy melyik szoba kijé. - Kihúzta az egyik fiókját majd a kezembe nyomott egy lapot. Egy kézzel rajzolt tervrajz volt. Minden bizonnyal a kollégiumról. - Köszönöm. - Ismét körbe néztem. Az ágyon is egy nagy rakat kotta pihent. Látszottak rajta ahogy ceruzával javítgattak rajta. - Nem is tudtam, hogy zenélsz.

    - Fogjuk rá. Elővett egy könyvet. Barna, keménykötésű. Felém tartotta én pedig elvettem. - Talán majd egyszer megmutatom. - Mosolyogva bólintottam majd kimentem a szobából. Amerika az ország ahol csak megismerkedéskor köszönnek az emberek. 

Visszatértem a szobámba. Bezártam az ajtót majd lehuppantam a székembe. Előkerestem a Kate-től kapott papírt közben pedig próbáltam rájönni a könyv titkára.

Értetlenül néztem. Mi köze lehetne egy régi regénynek, ami a háborúról szól ehhez az iskolához? Gondolkodni sem tudtam rendesen mivel az alattam lakó rohadék ismét zajongó kedvébe volt. Felpattant a villanykörte a fejem felett akár az Európai rajzfilmekben. Igaz pont annyira volt jó, mint azokba szokott. Hármat kopogtam a sarkammal mire csak hangosabb lett a zaj. Dühösen elővettem a lapot majd elemezni kezdtem. Végül arra sikeresen rájöttem ki az aki ilyen hangos kedvében van majdnem minden este.

Megdöbbentő. 

Nem igaz, Erik?