A gyerekkor emlékei

*Penelope Banks*

 Már nem emlékszem az apám arcára. Négy évesen láttam őt utoljára. Óriási ember volt. Magas, tekintélyes. Folyton öltönyben volt. Még azon a napon is amikor egy nagy csetepaté után, bőröndöt cipelve, becsapta maga mögött az ajtót. Mély, arrogáns hangjának csak a halvány emléke maradt a házunkban. Az anyám hét hónapos terhesen sírt a bejárati ajtónál. Én pedig értetlenül és tehetetlenül figyeltem a szobám kilincsébe kapaszkodva. Akkor láttuk őt utoljára. 

 Volt egy fényképem róla. Csupán azt sikerült megmentenem az anyám tombolásától. Széttépet és felégetett mindent amin rajta volt. A régi szerelmes leveleket oly kecses táncot járó tűz égette hamuvá amit nézni is megtiszteltetés volt. Ültem a hideg padlón a pár hetes Ellie-t szorongatva. A lassan öt éves fénykép melyen apám karjaiban vagyok olyan korúan, mint most a húgom, ahol szeretetteljesen mosolyog a kamerába, ott lapult a pulcsim belső zsebében. Az anyám régóta mondogatta, hogy megteszi ezt. Amikor ott feküdt a  terhességtől fájó háttal, sírástól dagadt szemekkel. Hiába volt akkora elhatározottság a hangjában sosem hittem volna, hogy valóban ráveszi magát. Én magam még öt teljes éven át rejtegettem a képet abban reménykedve, hogy egyszer visszajön. De én is eljutottam arra a pontra ahol többé nem volt helye gyerekes álmoknak...

***

   - Anya! Ellie megint sír! - Álltam meg az ajtajában. Az íróasztala fölött görnyedt. Itt még volt állása még ha csak egy kis vállalkozás alkalmazotti szerepéről volt szó. Nem hiszem, hogy komolyan vette a munkát hiába ült annyi de annyi órán keresztül a lapjai fölött.
   - Próbáltad már elringatni? - Nem nézett hátra. Amióta az apám elment egyre ridegebb lett velünk.
   - Igen. Enni is adtam neki. A pelenkát is kicseréltem. Lehet, hogy téged hív. - Sóhajtott. Egy kezével a halántékát kezdte dörzsölni.
   - Penelope, te is tudod nagyon jól, hogy sok dolgom van. Nagy lány vagy már. Legalább a saját húgoddal tudj kezdeni valamit. - Összepréseltem az ajkaimat. Szó nélkül csuktam be az ajtót magam mögött. A szobám felé mentem csupasz talpam csattogott a padlón. Az egyik barackszínű fal mellett volt a kiságy, s benne a sírástól vörös arcú Ellie. Felléptem a sámlira mivel máskülönben esélyem sem lett volna elérni őt a felém tornyosuló babaágy védelméből.  Végig simítottam az arcát, letöröltem a könnyeit. Figyeltem azt a pár szál haját ami nem olyan régen nőtt ki.
   - A nővéred majd vigyáz rád. - Suttogtam, Ellie pedig szép lassan álomba merült.

***

Mire a húgom beszélni kezdett az anyám harmadik új munkahelyén kezdett. Miután a vállalkozásból kirúgták egy étterembe ment felszolgálónak. Fogalmam sem volt, hogy mi történt de egy este idegesen jött haza, pont úgy, mint amikor először adták ki az útját. Először a konyhába kezdett tombolni. Óvatosan kezdtem kérdezgetni arról, hogy mi történt és megkértem, hogy ne ébressze fel Ellie-t. Akkor történt, hogy életemben harmadszorra is megütött. Erősen csapott rá az orcámra én pedig sírva rohantam fel a szobámba előle. A tenyérnyom még napokig éktelenkedett az arcomon.
 A harmadik munkáját takarítóként kapta. Nem árulta el azt, hogy hol de minden délben elment, otthagyva minket valami mikrós étellel és hét körül hazaesett vacsorát készíteni. Nem beszélt velünk csak ha kénytelen volt. Két hétbe telt mire észrevette, hogy Ellie megállás nélkül a csillag szót hajtogatja. Ez volt az első szava. Az egyik esti mese közben mondta utánam. Mondhatni kicsattantam az örömtől, hogy végre választ is kapok majd tőle. Tanulékony gyerek révén egész gyorsan sajátítottal el új szavakat.
 Egyik nap átmentem az anyámhoz.  Ugyan úgy ült az íróasztalánál. Tettem pár bizonytalan lépést befelé és megálltam a szoba közepén. Akkortájt Ellie már mondatban beszélt. Úgy éreztem itt az ideje, hogy beszéljek az anyánkkal.
   - Anya. Szeretnék kérdezni valamit. - Furcsán zaklatott voltam. Mintha egy idegennel beszélgetnék.
   - Igen, Penelope? Mond, mint szeretnél! - Firkált valamit az egyik nyomtatványra ami az asztalon pihent.
   - Tudod milyen színű Ellie szeme vagy az enyém? - Letette a tollat. Egy pillanatig meredt előre és felém fordult a székkel. Ráncos lett, a szemei alatt táskák. Az, hogy a szoba világítása miatt-e vagy valóban fakó volt az arca nem tudom biztosra.
   - Figyelj. Lehet zavar, hogy nem vagyok veletek minden pillanatban de valakinek pénzt is kell keresnie. Még mindig én vagyok a felnőtt és te a gyerek szóval mars a szobádba amíg szépen mondom. - Belenézett a szemeimbe. Egy pillanatra meghökkent bár lehet, hogy csak én akartam azt, hogy így legyen. Sokat fürkésztem a furcsán sötétbarna szemeimet a tükörben. Le mertem volna fogadni, hogy egy az egyben olyan, mint az apámé. Utáltam őket. Nem csak azért mert mindig eszembe juttatták, hogy nem jött még vissza értünk. Hanem azért is mert egyszerűen rondák. Bezzeg Ellie-é! Az övé zöld, mint az anyánké csak annál százszorta fényesebb.
   - Egyszer sem néztél Ellie szemébe. - Jelentettem ki. - Mindenhonnan kirúgnak. Csodálom, hogy még meg van ez munkád. - Idegesen ugrott fel a székből nekem pedig egy pillanatra visszatért a pofonja csípő érzése. Hátrálni kezdtem. Hiába, mivel könnyűszerrel elkapott. Kétszer megütött utána pedig ordítani kezdett velem. Nem emlékszem arra, hogy miket mondott pusztán arra, hogy rettenetesen fájt. Amikor az ágya szélére ült én a földön mászva kezdtem kimeneküli a szobából.
   - Kirúgtak. - Hallottam az ajtóban. - Még tetves takarítónőnek se vagyok jó. Hova mész? - Kiáltott utánam s a következő pillanatban a ruhámnál fogva visszarántott az ajtót becsapva előttem. - Még te is gúnyt űzöl belőlem! - Akkor vettem csak észre, hogy bűzlött az alkoholtól.
 Még emlékszem arra mennyire fájt ahogy megvert. Úgy ordítottam ahogy a torkomon kifért. Sírtam, kapálóztam tehetetlenül. Nem tudom meddig tartott. Egy percig, vagy egy óráig. A szenvedéskor az ember elveszti az időérzékét.
 Amikor elengedett a tőlem telhető leggyorsabban mentem a szobámba. Becsutam magam mögött az ajtót. Ellie ott kuporgott az egyik sarokban. Odamentem és leültem mellé. Még mindig sírtam s láttam, hogy ő is.
   - Erősnek kell lennünk. - Karoltam át szipogva. - Semmi baj nem lesz. A nővéred majd megvéd. - Ráhajtotta a fejét a vállamra.
   - Boldog szülinapot, Penny.
   - Köszönöm, Ellie.
Azon a napon, mikor végre valakinek eszébe jutott a születésnapom boldognak kellett volna lennem. Viszont én csak keserűséget és magányt éreztem. Örültem, hogy a húgom biztonságban van de a zöld, lila, kék és vörös foltok viszont minden pozitív dolog fölé kerekedtek. Miután Ellie elaludt az ágyában megkerestem a képet az apánkról. Legnagyobb kincsem amiről még a drága húgomnak sem beszéltem, akkor vár értéktelenné. Sosem hittem volna, hogy olyan könnyen szét tudom tépni, mint azon az estén. Jelentéktelen fecnikké vált. Felálltam és az ablakhoz sétáltam, elrántottam a függönyt s kinyitottam a kaput a külvilágra. Hideg, kora őszi levegő csúszott végig a bőrömön. Kirázott tőle a hideg. Elengedtem a kezemben pihenő fényképmaradékokat amiket felkapott az esti szél és elsodorta őket, messze-messze.

***

 Kettesben voltunk otthon. Már három hónapja annak, hogy az anyám először megvert. Azóta minden reggel kilenckor elment és csak tizenegykor vánszorgott haza, olyan részegen, hogy minden második lépésnél összeesett. Ha az útjába kerültünk ránk támadott, mint egy vérengző fenevad. Tehát a lehető legtávolabb tartottam tőle Ellie-t és próbáltam magamat is, ezt már sokkal kevesebb sikerrel. Ütött meg kézzel, vágott meg törött üveggel vagy egy késsel hadonászva. Egy idő után már a könnyeket is magamban tudtam tartani.
 Ellie-vel délelőtt iskolában voltunk. Mindig együtt indultunk el és együtt jöttünk haza. Kerestünk valami ennivalót amit az anyám még félrészegen vett a non-stopban. Így éldegélünk nap, mint nap. De tudtam, hogy ez így nem maradhat. A pénzünk, ami olyan sok nullával a végén állt még régen anyám bankszámláján egyre csak fogy és fogy. A fenyegető levelek sorra jönnek. "Kikapcsoljuk ezt! Kikapcsoljuk azt" hajtogatja mindegyik megállás nélkül.
"Anya nagyon sokat dolgozik, igaz?" Kérdezte Ellie folyton folyvást. biztos vagyok benne, hogy ő is tudja mi folyik itt de olyan gyerek még. "Persze, ez egyértelmű." Felelem én. Nincs más támasza rajtam kívül. Nekem pedig mint nővérnek az a feladatom, hogy megvédjem.
   - Menjünk fel a padlásra! - Vigyorgott előttem egyik délután. Hosszú, világosbarna haja két copfba fogva amit én csináltam neki reggel. Rózsaszín pólója és kék szoknyája még az enyém volt hajdanán. Nincs pénz, nincs ruha. Ilyen kegyetlen ez a világ.
   - Tudod, hogy azt nem szabad! - Az anyánk, amikor még hivatalokba járt kocsma helyett és kosztümöt hordott és nem melegítőt, összeírt nekünk egy listát arról, miket nem csinálhatunk és hova nem mehetünk. A padlás benne volt az öt legtiltottabb dologban. Ellie imádta megszegni ezeket. Mivel rajtam csattant az ostor nekem kevesebb bátorságom volt belemenni ezekbe de azok a kalandvágyó szemek, mindig győztek ellenem.
   - De én menni akarok! Na, légyszíves! - Megrebegtette a szempilláit. - A leckémmel is kész vagyok. - Sóhajtottam. Ebből már tudta, hogy belemegyek.
   - Egy ölelésért. - Erre a nyakamba ugrott. Nyomott egy puszit az arcomra és elindult. Vonakodva álltam fel és mentem utána.
 A padláslépcsőtől mindig kirázott a hideg. Sosem voltam fent és nem rémlett, hogy az elmúlt négy évben bárki más felment volna. Biztos tele van pókkal. Fúj.
 Ellie nagy buzgón elindult. A nyomában voltam ezért többször is majdnem arcon rúgott. Mikor felértünk nem az fogadott amire számítottam. Hiába volt tele porral, kosszal és minden bizonnyal pókokkal nem hittem, hogy az anyánk ettől akart eltiltani minket.
   - Egy rakat könyv. - Grimaszolt Ellie. - Nem túl izgi. - Leült az egyik dobozzal szemben amire filccel a család szót írták. Végighúzta mutatóujját anyánk cifra betűin eltüntetve róluk egy nagy adag port. Én felemeltem az egyik könyvet. Spirituális Sátánizmus Kezdőknek Értetlen grimasszal dobtam vissza. Megnéztem egy másik címet.. A Spirituális Sátánizmus Alapjai Végignézve rájöttem, hogy mindegyiknek ugyan ahhoz van köze. Mégpedig ehhez a spirituális sátánizmus dologhoz.
   - Ezt nézd, Penny! - Kiáltott a húgom mielőtt beleolvashattam volna az egyikbe. - Itt van egy csomó fénykép meg telefonszám meg minden! Ez a néni de viccesen néz ki!  - Nevetett. Gyorsan oda siettem és levetődtem mellé. Ismerős volt a kép amit a kezében tartott. Ha minden igaz akkor a dédanyánk és az anyánk vágnak vicces arcot valami évtizedekkel ezelőtti képen.
   - Hol vannak a telefonszámok? - Kérdeztem. Beletúrt a dobozba. Kivett egy lapot s azzal együtt egy pókot. Sikítva hökkentem hátra. - Hogy, hogy nem félsz attól a fenevadtól? - Sipítoztam.
   - Csak ronda, nővérkém és nem pedig maga a halál! - Világosított fel gyermeki egyszerűséggel majd visszasöpörte a pókot a dobozba. - Tessék. - Tartotta felém a fecnit. Anya ez állt ugyan azokkal a betűkkel a szám fölött, mint a doboz oldalán.
   - A nagyi száma! - Kiáltottam. - Ellie tudod mit jelent ez? - Vigyorogtam rá. Persze ő honnan is tudhatta volna? Elég volt, hogy én rájöttem. - Elköltözhetünk! Csak beszélnünk kell a nagyival és minden megoldódik! - Megölelt. Perceken át ujjongtunk egymást ölelve mikor végre elindultunk le a telefonhoz. Életem első nagy csalódás volt amikor rájöttem, hogy a telefon bizony nem működik. Egy órán keresztül bánkódtam amikor is eszembe jutott az a kedves fiatal pár a szomszédba.
   - Mi? - Kérdezte Ellie. - Miért kéne átmennünk Mr. és Mrs. Thomas-hoz?  - Nyafogós hangon beszélt. - Most van itthon ennivalónk szóval nem illene ott zavarnunk.
   - Csak gyere! - Rántottam magam után. A tél lassan elmúlóban volt ám a hómaradványok még nem olvadtak el teljesen. Bekopogtam és pár pillanat múlva megláttam Mrs. Thomas-t. Nem rég múlhatott harminc. - Jó napot! Elnézést! Használhatnánk a telefont?
   - Persze. Gyertek csak. - Behívott minket a nappaliba. Kínálgatott minket süteménnyel meg minden mással. Ellie elvett egy kis csokis kalácsot én pedig türelmetlenül ütöttem be a fecnire írt számokat. Azt mondtam volt az imént, hogy az volt életem első nagy csalódása, hogy nem volt jó a telefonunk? Tévedtem. Mert az igazi ez volt. A robot hang kiábrándított a menekülés lehetőségeiből. Félretárcsáztam volna? Háromszor próbálkoztam de mind hiába. Úgy éreztem én vagyok a legszerencsétlenebb a Földön.

***

 Az időm java részét ezután a padláson töltöttem. Úgy faltam azokat a könyveket, mint az afrikai éhezők egy finom ételt. Ez volt az én menedékem a világ elől. Egy regényben sem találtam még meg azt s titokzatosságot amiket ezekben a vallási könyvekben. Felszabadultam. Végre úgy éreztem nem csak egy vagyok a száz közül. Megmenekülhetek. Ellie-nek nem tetszett, hogy ilyen dolgokkal töltöm az időm. Bár az újonnan szerzett barátaihoz gyakran eljárt ezért ritkábban találkozunk. Én viszont ennek nem örültem. Hiába laktak az utcában és kísérték el mindig a barátai szülei vagy én volt már szerencsém megtapasztalni milyen romlott ez a világ. Vannak sebek amik nem gyógyultak be. Kívül-belül.
 Azt hiszem az ötödik ilyen könyvet olvashattam. Az elején egy furcsa ábra volt amit még nem ismertem. Az oldalszámra még emlékszem. 127.oldal. Ott volt egy papír. Biztos könyvjelzőnek használták és úgy került oda. Mást nem tudtam elképzelni de nem is érdekelt. Lerohantam. Ellie nem volt otthon. Felkaptam a cipőmet. Kora nyár volt. Kissé hideg egy pólóhoz de nem érdekel. Megint bekopogtam Thomas-ékhoz. Most a férfi nyitott ajtót. Bekéredzkedtem és remegő kézzel pötyögtem be a számot ami fölött az Anya új cím virított halványkék tollal írva.
   - Halló? - Hallottam meg az ismerős rekedt hangot a vonal másik végén. Istenem, de rég láttam a nagyit! A könnyeimmel küszködve válaszoltam.
   - Szia, nagyi. Penny vagyok. Penelope Banks.
   - Kicsikém! Jaj, de hiányoztál! Hogy vagytok? - Ezen a ponton fakadtam sírva. - Mi a baj, drágám? Penny? - Én csak sírtam és sírtam. Azok a könyvek valóban csodát tettek.

***

 A telefonálásomra rá két hétbe telt még mindet el tudtunk intézni a nagyival. Ellie is örült ugyan annak, hogy végre normális körülmények között élhetünk mégis félt. Meg is értem hiszen még életében nem találkozott a nagyival és csak egyszer beszéltek telefonon. Annyit tud róla amennyit én halovány emlékeimből meséltem neki.
 Csak a legszükségesebb dolgokat pakoltuk össze. Amikor a holmijaink már ott álltak dobozokban, csupán akkor sikerült megértenem, hogy tényleg megmenekülök. A nagyinak nincs jogsija, még autója sincs. A papa fél évre az én születésemre meghalt. Tehát a nagyi szomszédja, az a kedves negyven év körüli hölgy segített nekünk költözi és vitt el minket. A telt nő kedves mosolya egy pillanatra megtört amikor a könyvekkel teli dobozom akarta felemeli. Ellie-vel jót nevettünk rajta.
 Még indulás előtt felmentem az anyámhoz. Az ágyán feküdt a plafont bámulva. Végignéztem őt. Egészségtelenül vékonynak látszott. A szemei beesettek. Ha nem láttam volna, hogy pislog és a hasa fel s le húzódik azt hiszem meghalt.
   - Ellie-vel elköltözünk a nagyihoz. - Mondtam. - Nem várom el, hogy visszatarts vagy támogass. Egyszerűen szerettem volna ha tudsz róla. Ha újra ember leszel anya, keress fel de nem hiszem, hogy ez megtörténik. Viszlát. - Ezzel elmentem. Próbáltam a lehető legérettebbnek tűnni. Igazából nem gondoltam komolyan azt amit mondtam, hogy melyik részét azt magam sem tudom.
 A kocsiban egész végig a sebes kezemet néztem. Már elhalványodtak a csíkok, szinte észre sem lehet venni. De az emlékük még mindig sajog.

***

Ezután következett életem legbékésebb szakasza. A nagyinál az élet tényleg olyan remek volt. A maga egyszerűségében rejlett a varázsa. Megismerkedtem az internet varázsával és találtam a legtökéletesebb középiskolára amit teremtettek. A felvételi után minden nap azért izgultam, hogy megérkezzen a levél, hogy mi lett az eredményem. Felvettek-e vagy sem.
   - Penny! Levél jött! - Kiabált le Ellie a földszintről. Éppen olvastam a szobámban de amit meghallottam a hangját a könyvet az ágyba hajítva rohantam le. Kis híján elestem a lépcsőfordulóban. - Nyugalom! - Nevetett és meglóbálta előttem a borítékot. - Nem az amire te vársz. - A húgom kétség kívül szép teremtés volt. Alacsony, mint az anyánk. Én pedig balszerencsémre apánk hatalmas méreteit örököltem. A hajam sem olyan dús, mint az övé. Ráadásul hiába fiatalabb nálam négy évvel még vékonyabb is.
   - A jövőbeli bombázók csak ne szívassanak engem. - Grimaszoltam. Erre kelletlenül felnevetett.
   - Már megint ez a szöveg? Nem értelek én téged Penny. - A tekintetét a levél felé terelte. - Anya barátnője írt. Kinyissam? - Ő maga soha sem adott jelet magáról. Viszont a barátai mindig megírták mi van vele. Levélben ugyan de nyomtatva. Az, hogy ebben mi a logika valaki megmagyarázhatná. Ellie minden bizonnyal rájött min gondolkozok mivel sóhajtott egyet. - Nem tudják rendesen használni az e-mait. De ezt már meséltem neked. - Oh, elfelejtettem volna említeni, hogy okos is? Maga a tökély! Bár ahányszor ezt már megvitattuk nem volt nehéz kitalálni, hogy megint elő fogok hozakodni vele. Megelőzött. A fenébe. Most nem tudom elhúzni az időt. Utálom azokat a leveleket. Bűntudatom lesz tőlük és ideges is leszek. Meg egy kicsit éhes, azt hiszem. - Azt írják elküldték az elvonóra! Ez remek! Hogyha az alkoholizmusának vége akkor visszatérhet az élete egy normális mederbe!  - Ellie nagy hibája, hogy jószívű és naiv.
   - A szobámban leszek. - Indultam visszafelé.
   - Akkor a másik levelet is felnyitom én!  - Erre hátrakaptam a fejemet. Ellie felnevetett. Ott volt a kezében a szürke boríték amire eddig vártam. Hogy nem vettem észre?
   - Ellie, te kis! Add azt oda és megbocsátok! - Siettem felé vigyorogva kezeimmel a levegőt tapiztam. A lány a háta mögé dugta mind a két levelet.
   - Jobb vagy bal? - Kérdezte. mosolyogva. Egy sor hümmögés után ráböktem a bal kezére. -  A fenébe! - Mondta és kissé szomorúnak tűnve nyújtotta felém a már kibontott fehéret ami anyám barátnőjétől jött. - Úgy látszik ez most nem jött össze, Penny! - Felnevetett az arcomat látva és végül odanyomta a kezembe a szürkét. Félve bontottam ki. A szívem a torkomban dobogott és akkor ott volt. Ott állt feketén fehéren a válasz. Nem vettek fel abba amibe menni akartam. A legtökéletesebb iskola amit találtam cserben hagyott. Viszont amit azt következőnek jelöltem felvett. Holott én úgy gondoltam pont fordítva lesz. Azt hiszem egyszerre voltam boldog és elkeseredett.
   - Na mit ír? - Kérdezte Ellie.
   - Abba nem vettek fel. - Dünnyögtem. - Viszont a másik jóba bekerültem.
   - Ez remek! - Tört ki belőle a nevetés. - Én titokba erre az iskolára szavaztam! De jó! Nagyi süssünk valamit, hogy megünnepeljük Penny sikerért!
   - Gyere kincsem! Segíts öreganyádnak! - Hallatszott a válasz s Ellie már el is szaladt mellettem.

***

Kellemes idő volt. Lágyan lengedezett a szél. Egy pulcsiban az ember tökéletesen elvan. Én fázós lévén a nagyitól kapott meleg, kötött pulcsiban voltam. Nemrég lett vége az évnyitó ünnepségnek s már mindenki a kollégiuma felé igyekezett. Én ott ültem a padon és figyeltem akik bementek az A épületbe. A jövőbeli otthonom. Sokféle emberrel kell majd osztoznom rajta. Láttam bemenni egy középmagas, szőke copfos lányt Londonos táskával. Egy barna és egy fekete hajú fiút akik láthatóan jóba voltak. Egy barnásvörös hajú lány aki nagyban telefonált. Egy kövér, rövid hajú fiút aki KFC-s kaját evett. Tüsszentetem egyet. Fránya nátha. 
Így visszagondolva, olyan sorszerű volt az egész...